2010. július 25., vasárnap

HARMINCHARMADIK FEJEZET
amelyben hamar jön az öregség, Fortunatus hahotázik, s Magimarus elpirul

Árnyék feltápászkodott a földről. Megdörzsölte a szemét. A kristályszelence ott állt kinyitva a kövön, ahová tette: csak éppen már üresen. Csakugyan ijesztő volt az imént az a mennydörgésszerű robaj, és a villanás - mintha mennykő csapott volna le hirtelen az égből! Lehet, hogy már megint valami szörnyű ostobaságot művelt, és sosem lett volna szabad kinyitnia a szelencét?! Bizonyára ez is valami újabb vészterhes varázslat! Egyáltalán, mi történt? Lehet, hogy órákon át eszméletlenül hevert a dörrenés után… igen, mintha beverte volna a fejét…

Megtapogatta a tarkóját, és rögtön fel is szisszent, ahogy egy fájdalmas dudorhoz ért. Most már emlékezett: abban a pillanatban, ahogy a szelencét kinyitotta, hirtelen fény villant, és egy láthatatlan erő egy jókora dörrenés kíséretében a levegőbe emelte, majd egy öreg szilfa tövébe vetette, s éppen háttal csapódott az egyik ökölnyi csomónak, amilyenek az ilyen öreg fák kérgén burjánozni szoktak, mint az vénember orrán a bibircsók. Még jó, hogy az esésben egy csontja sem tört el! De az az anyóka, aki most a szikla tövében kuporog, akkor még egészen biztos nem volt itt! Bár, amilyen vénségesen vén és ráncos, könnyű összetéveszteni egy fatörzzsel, vagy egy korhadt ággal! Nagy izgalmában nyilván nem vette észre, amint a szelence kinyitására készült… a szegény öregasszony biztos gyanútlanul rőzsét gyűjtögetett, s aztán kis híján halálra rémült a dörejtől és a villanástól!

- Hé, öreganyám! Öreganyám! – kiáltott Árnyék, és közelebb bicegett a sziklához. – Hé, maga! Jól van? Nem látott erre egy… egy lányt? Egy kislányt! No mi van, talán süket? Talán a dörrenést sem hallotta?

Azonban hiába szólongatta, az öregasszony nem válaszolt. Behunyt szemmel ült a szikla tövében, s ültében előrehajlongva motyogott magában valamit. Most, hogy Árnyék közelebb ért hozzá, már halhatta is, hogy mit.

- Fel akarok ébredni! Fel akarok ébredni!

Árnyék csodálkozva állt meg a különös öregasszony előtt. Talán bizony megbolondult vénségére? És milyen különös! Az imént, még a szelence foglyaként az a kislány is valami álmot emlegetett! Hé, nénike! Ébredjen! Nézzen rám…!

Az öregasszony lassan kinyitotta a szemét, és Árnyék riadtan hőkölt hátra. Hiszen ismerte ő már ezt a szempárt jól: épp eleget idézte föl képzeletben.

- Serapia!? – kérdezte rémülten.

Az öregasszony sikkantva ugrott talpra, és kétségbeesetten bámulta ráncos karjait. Aztán az arcához kapott, és végigtapogatta. Mintha csak le akarná tépni, rémülten belekarmolt.

Árnyék döbbenten rogyott a földre.

Elképedve néztek egymásra. Serapiából feltört a zokogás.

- Jaj, ne sírj, ne sírj, Serapia – próbálta vigasztalni Árnyék. – Ez biztos megint gonosz elrablód műve! Ne félj tőlem, akármennyire visszataszítónak tűnök is… én… én, tudod, láttalak téged egy téli éjszakán Aquincumban, amikor abban a különös képben tűntél föl… te akkor a nevemen szólítottál, arra kértél, hogy szabadítsalak meg… „Ments meg, Fulvio!” – ezt kiáltoztad, és én azóta kereslek téged… emlékszel rám, ugye? Vagyis… hogy is emlékezhetnél rám, úgy értem, erre a most látható arcomra… akkor bizonyára nem így látszottam a szemedben, hanem megnyerő, derűs ifjúként… De ez is én vagyok, meg ő vagyok, vagyis nem egészen én, hiszen már csak az egyik felem van itt, a másik, a szép, a megnyerő, leszakadt rólam, és egészen más utakon jár… igen, egészen biztos, hogy te abban az alakomban láttál azon az estén, hiszen ha így látsz, ahogyan most, hát biztos nem jut eszedbe éppen tőlem segítséget kérni… jaj, Serapia! Annyi mindent kellene neked elmesélnem… hiszen én… én csak azért vagyok itt, hogy téged megmentselek… Majd egyszer máskor elmesélem, ami velem történt. De most, Isisre esküszöm, a nyomára járok ennek az ügynek, s kibogozom neked ezt az egész gonosz szövevényt! Kérlek, tárj magadhoz! Serapia!

Árnyék rémülten ugrott az erőtlenül földre roskadó testhez, és még éppen sikerült elkapnia, mielőtt összetörte volna magát a sziklán. A vállára vette az alélt, vénség ernyesztette testet, és megindult vele vaktában a sűrűsödő, fekete alkonyatban, szemben a hideg széllel észak felé, és így vitte őt a vállán két napon keresztül, bozótoson, csaliton, mocsáron és sűrű erdőkön át, csörtetve, konokul és elszántan – hiszen most már igazán és végképp meg akarta tudni az igazságot.

Serapia eközben üres, szürke kábulatban, élet és halál közt lebegett: az álom földje és az Örök Völgy már nem nyílt meg előtte: az ájultság kietlen, rideg sivatagában hevert, mint a holdfény. Néha már-már visszanyerte az eszméletét, s halványan érzékelte, ahogy az erdei ösvényeken fújtatva kapaszkodik a megmentője, de teljesen egyetlen egyszer sem tért magához. Emlékeiben halványan felderengett Fortunatus, aztán a patak csobogása az Örök Völgyben, aztán a szülei háza, és a kert, ahol kislányként szaladgált, és lassan, gonoszul kúszott elő benne a rémület, ahogy felrémlett szabadulása a szelencéből…. nem, az lehetetlen, hogy máris megöregedett volna… ó, de borzalmas volt látni azt a ráncos, aszott kezet, s megtapogatni a petyhüdt, gyűrött arcot… ez nem lehetek én…! Hová tűnhetett az idő, amely reményeiben olyan tágasan, olyan derűsen terült el előtte, amíg kislányként az édesanyja ölébe bújva a jövőről ábrándozott, arról, hogy egyszer majd nagylány lesz, s az udvarlóira mosolyog… hányszor, de hányszor képzelte el magát ifjú feleségnek, amikor majd a saját házában él… s aztán ezek a remények egyszerre szárba szökkentek és virágba borultak az Örök Völgyben, de valahogy az is olyan hirtelen történt… s azok a szörnyű rémálmok az elrablásáról és a kristályszelencéről… és most meg…. most meg már el is telt volna az élet? Ennyi volt? Ilyen észrevehetetlenül kevés?

De hát hová tűnhetett az a rengeteg idő? És hol vannak az emlékek, amelyeknek maradniuk kellett volna? Hol vannak a gyerekei, hol az unokái, ha valóban öreg? De hát lehetetlen… ez biztos csak egy újabb rémálom, biztos vége lesz, csak elégszer kell hajtogatni, hogy fel akarok ébredni, fel akarok ébredni… Ó, de zűrzavaros, de bonyolult, de kibogozhatatlan minden… álom és valóság olyan sűrűn összekeveredett…. bárcsak vehetne egy nagy, tiszta levegőt, s felülhetne kipihenten az ágyban, azzal a biztos tudattal, hogy vége az álom bizonytalanságának, s minden megint tiszta, egyértelmű és rendezett, és minden visszanyerte megszokott helyét… Így töprengett zsibbadt elmével Árnyék hátán Serapia, de mielőtt végképp magához térhetett volna, mindig visszazuhant a kábulatba, s magával rántotta az eszméletlenség a mély, hideg kútba, a süket semmibe…

S eközben Árnyékot két napon át hajtotta vak, eszeveszett hit abban, hogy a történet nem érhet véget ilyen megmagyarázhatatlanul, s talán ez a vakhit, talán valami más erő – lássatok csodát - végül valóban Ágoston mester szekerének nyomára vezette. Oda, ahol elhagytuk őket Tarvos Trigaranosszal és Derkidarral, s a többiekkel, akikről a történet mesél.

Egy sziklás magaslatról pillantotta meg a völgyben döcögő szekeret, és látta, hogyan veszik körbe Derkidar katonái. Vizet merített a tenyerébe a közeli forrásból, s Serapia mellé térdelt. Ó, bizony másképp, nagyon másképp képzelte el ezt a pillanatot, ameddig a lányról csak álmodozhatott! És most, hogy megérinthette végre, nem a fiatal bőr hamvasságát érezte, hanem a ráncok ernyedt erőtlenségét, s az arc, amely a varázslatos képben oly ellenállhatatlanul vonzó volt, most romjaiban tárult elé… de hátha mindez csak varázslat – nyugtatta magát a fiú… hátha most ugyanazzal szembesül, amivel egész eddigi életében! Hiszen a rútság és a szépség olyan szeszélyes kiszámíthatatlanságban váltogatta egymást a sorsában, hogy bizony nem lenne meglepő, ha ugyanúgy, ahogy eddig ő tűnt föl hol ilyen, hol olyan alakban, most Serapián venne erőt ez a különös kórság…

A völgyből fegyverek csörgése és kiáltozás hallatszott. Árnyék költögetni kezdte az öregasszonyt, ameddig az magához nem tért. Serapia lenézett a völgybe, és rémülten ismerte fel a szekér utasaiban elrablóit, és az érkező csapatban édesapját és öccsét. Hogy mi történt eközben Ágoston Mesterrel, és hogyan érkezett meg Serapia apja, a kíséretével és a kis Nesztórral a karján, akit most Derkidar épp meg akar fosztani a maradék szeme világától, azt már elmeséltem.

Abban a pillanatban tehát, ahogy felhangzott a kiáltás, minden szempár a szétnyíló barbár hadsor felé fordult, ahol egy ugyancsak furcsa páros tűnt föl a ködös réten: összekapaszkodva egy rút torzszülött és egy roskatag öregasszony botladozott az ördögszekerek között. A barbárokból azonnal kitört a nevetés. Derkidar annyira nevetett, hogy le is esett a lóról, de még a földön heverve is tovább kacagott. Királyuk derültségét látva a barbárok erre még harsányabban hahotáztak, hogy csak zengett bele a környék.

Ám a többiek, akik a szekér körül álltak, már nem találták ilyen nevetségesnek a látványt. Atria döbbenten ismerte fel Árnyékban szépsége tönkretevőjét, s a kalitkában Strigonius is menten nagy lármát csapott, a rácsokat rázta, és a hörögve-acsarkodva a fogait csattogtatta. Escalor Fulviót figyelte, s elégedetten látta, hogy éppen az történik, amire számított: Fulvio a köpenye alatt erősen megmarkolta a kardját, s tekintete összeszűkült, amint megpillantotta gyűlölt másik énjét. A legmélyebb döbbenet azonban Ágoston Mestert ütötte meg: szinte beleszédült a felismerésbe. Ó, tehát mégiscsak az történt, amitől a leginkább tartott: a kristályszelence kiszámíthatatlan, szeszélyes örvényekké kavarta az időt, amelyből a lány – ó, könyörülj, Isis anyám! – végtére öregasszonyként zuhant ki a világba. S miközben harsogó hullámokkal fortyogott körülötte a nevetés, Ágoston mester felállt, és Serapia felé indult, ekkor azonban a kis Nesztór, aki eddig apja karján üldögélt, kiugrott a védő szorításból, s gyermeki örömmel szaladt Serapia felé: a ragyogó szempárról azonnal felismerte.

- Nővérkém! Serapia! – kiáltotta boldogan, s olyan örömmel vetette magát az öregasszony nyakába, hogy kis híján feldöntötte őt és Árnyékot is. Tarvos Trigaranos gyanakodva és értetlenül figyelte az eseményeket: bár az öregasszony arcvonásai és szeme neki is ismerősnek tetszett, mégsem hitte azonban, hogy személyében elveszett lányát látja viszont. Hát ki látott már olyat, hogy valaki egyetlen esztendő alatt megöregedjen?

Derkidar lassan feltápászkodott, leporolta az öltözetét, végighordozta a tekintetét a társaságon, s végül Ágoston Mesterhez fordult.

- Na te vén csibész! Itt az ideje, hogy elmagyarázd végre, mi történik itt! Ahogy elnézem, nem én vagyok az egyetlen, aki egy csöppet értetlenül áll az események előtt, vagy nem jól gondolom?

Ágoston Mester lehajtott fejjel állt, Teuto Kabar rémülten figyelte: még soha nem látta ennyire erőtlennek, ennyire összetörtnek gazdáját.

- Nincs magyarázat, Derkidar. Eljött a ti időtök. Örüljetek neki. Mit akarsz tudni? Neked nem tudás kell, hanem a pusztítás hatalma. Ez a lány itt, aki most öregasszonyként áll előttetek, szépséget és derűt adott a világnak, ameddig tehette. Ő volt a kiválasztott, akit az istenek erre a feladatra kiszemeltek. Sorsa titkát teljes egészében nem ismerhette, mint ahogyan egyikünk sem ismeri: én is csak annyit tudok, amennyit az istenek tudni hagynak nekem. Te el akarsz minket pusztítani, Derkidar, hogy megkaparintsd Pannoniát, de látod, nem volt szükség a fegyvereidre. Összeomlott itt magától minden. Nekünk nincs többé erőnk, hogy jóvá tegyük a világot magunk körül. Foglaljátok hát el, ami már úgyis a tiétek: jól fogjátok érezni magatokat e rút világban.

- Nyugodj meg, öreg, el fogunk foglalni mindent, sőt, még annál többet is – meresztette előre dölyfösen a pocakját a barbár.

Most Serapia fordult Ágoston Mester felé.

- És én velem mi lesz? Mért raboltál el a szüleimtől? Mér loptad el az életem?

- Nem tehettem másként, Serapia. A szívedbe gyökerező gyűlöletet, amit az öcséd iránt éreztél, ki kellett belőled gyomlálnom. De hiszen emlékszel, Serapia, emlékezned kell, mi történt és hogyan!

És Serapia, ahogy a kisöccsét a karjai közt tartotta, Ágoston Mester szavait hallva emlékezni kezdett: tompa fájdalom volt már csak az egykor égő gyűlöletnek az emléke a szívében. És ekkor az is eszébe jutott, hogyan vakította meg a Nesztórt. Zokogva ölelte magához a kisfiút, aki eközben össze-vissza csókolgatta.

- Ó jaj! Hát nem álom volt! Valóban megtettem veled, Nesztór! Ó, Isis anyám, de szörnyű a bűnöm! Amit álomnak hittem, az volt a valóság, és az álom tehát… ó, jaj, az Örök Völgy… az volt hát az álom! És Fortunatus…? Ő is csak álom volt? Nem, az lehetetlen…! Mindent, mindent elvettetek tőlem! Hát semmi sem volt igaz? Se a szerelem, se az élet…. semmi sem? Ó, engedjetek vissza az Örök Völgybe, kérlek! Engedjetek oda, ahol boldog voltam… hol vagy, Fortunatus?!

- Fortunatus? – kérdezte döbbenten Ágoston Mester. – Az Örök Völgyben ott volt Fortunatus?

- Hermész órája, fél négy! Adjatok egy tükröt, mert rettentő szomjasak az elefántok! – hangzott a vidám rikoltozás a domb mögül, és hamarosan feltűnt Magimarus és Fortunatus, a fáradtan vánszorgó Timoteus, és néhány szedett-vetett öltözetű római katona. A barbárok előrántották a fegyvereiket. Derkidar csodálkozva húzta fel a szemöldökét.

- Nocsak, nocsak, a dicsőséges Szellemfejedelem! Hát téged meg csak kikotortak a szemétdombból?

De Fortunatus nem figyelt Derkidarra: a tekintete találkozott Serapiáéval. És ahogy ott álltak ők ketten, a Szellemfejedelem, aki elvesztette józan eszét, és a lány, aki megöregedett, hirtelen mindketten megértettek valamit: valamit, ami mélyebb, mint a fájdalom és a bánat. És ekkor – lássatok csodát - egyszerre és szándéktalanul tört föl belőlük a nevetés. Csak nézték egymást, és kacagtak, kacagtak és kacagtak. Benne volt ebben a kacagásban minden, amit egymásnak mondani tudtak: benne volt az Örök Völgy emléke, és benne annak a tudata, hogy mindennek visszavonhatatlanul vége van. A körülöttük állók értetlenül figyelték a két furcsa szerzetet, és bizony csak Ágoston mester értette meg, hogy mit jelent ez a nevetés. Könnyezve nézte régi barátját.

De ugyanebben a pillanatban egy másik csoda is történt. Két másik ember tekintete is összefonódott, és végzetes, hatalmas erővel kapcsolódott egymásba: Magimarus és Fulvio pillantása.

Nem tudtak egymásról semmit, de a szívük egyszerre forrósodott át. Magimarus érezte, hogy a lábai reszketni kezdenek, és mélységesen, a feje búbjától egészen a sarkáig elpirult.

Escalor végignézett a sokaságon. A pillantása arcról arcra járt, és végül megállapodott Fulvion. A kém gonosz, finom esze rögtön felmérte, hogy merre tart a jövő. És azt is megértette, hogy egyetlen egy valaki állhat az útjában, és az nem más, mint a tündöklő szépségű férfi: egyből felismerte benne a jövő erős emberét, s tudta, hogy azonnal kell cselekednie.

Miközben a többiek Fortunatus és Serapia kacagását figyelték, a kém lassan felemelte az íját, és célba vette Fulviót.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése